Helyismereti kitalálós

A Szeged belvárosában készült fotón őszi városismereti "Palotasétánk"egyik állomása, az Ungár-Mayer-palota gyönyörű részlete látható.
A különböző magasságú oromfalhoz csatlakozó tető gerincét csillagvizsgáló forma tornyocska, buzogánydísz és hajóorr díszíti.
Ki tervezte ezt a városképi jelentőségű épületet?

Pilinszky János: Magány, magányosan, egyedül

Meglepően gyakori ez a cím, ez a szó a francia fotóművészek mostani kiállításán. Miután filozófiai iskolát teremtett, a vulgáregzisztencializmus formájában egyenesen divattá vált: „Magány, magányosan, egyedül.” De milyen is ez a magány? És milyen is ez a magányos ember a földön?
Kétértelmű dolog az egyedüllét. Az imádkozó lélek éppúgy keresi, mint az éjszaka csendjében lopakodó tolvaj, s a cellájában térdeplő szent éppoly „magányos”, mint a páncélszekrény előtt görnyedő kasszafúró. Nagy művek és nagy gaztettek születtek a magányban. De amiről ezek a képek beszélnek, az inkább valami közbülső állapot.
A „modern” magányos a külső és belső élet közt húzódó „senki földjén” kallódó vándor. Nem formailag magányos, hanem töltésében. Talajtalan, gyökértelen – mondották rá a századfordulón. Ma egyszerűen magányosnak hívják.
Magányos az, aki lényegében elvesztette vagy megszüntette a világgal és saját, belső világával való kapcsolatát. A magányos ember a kapcsolatok örökös homoksivatagában él. Erről a tájról fest lenyűgöző képet Patrice de La Tour du Pin. Hatalmas pusztaságok nyúlnak a szívben – az önszeretet vad napja alatt, s e kopár tájat egyedül a „vad angyalok csordái”, a testiség kísértetei látogatják. A magány ezen a szinten már nem csupán szomorú, de veszélyes is, s a magányos ember közönye többé nem maradhat közömbös. Ez a fajta magány előbb-utóbb fölvonulási terep lesz La Tour du Pin vad angyalainak, a pusztulás és pusztítás erőinek.
Félelmetes állapot a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki, az elhagyatottság. „Uram, Uram, miért hagytál el engem!?” – ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. Nem ismerte ugyan az unalom, a szomorúság elősivatagait, de átélte a magány legriasztóbb fájdalmát, s ő, aki minden szenvedést magára vett, ezt az egyet elviselhetetlennek találta. S valóban: a valódi magányban senki nem maradhat meg tartósan bűntelenül és büntetlenül.
Különös, hogy a krízis és a megoldás többnyire mennyire egybeesik, milyen szoros drámai kapcsolatot tart egymással. A kór és a gyógyítás szavai szinte azonosak. Magányosak lettünk – mert nem tudunk magányosak lenni. Mit jelent ez?
Jelenti azt, hogy az ember, ki a külsőségeket, a kinti ingereket hajszolta, eltompult, s elvesztette belső fogékonyságát, hallását a csendre, képességét az elmélyülésre. Elfelejtett befelé fordulni. S ezzel egyidejűleg vesztette el másik képességét is, nyitottságát a világ, a többi ember felé. A magányos ember fordítottja a szent: tökéletes befeléfordultságával Isten és tökéletlen nyitottságával az emberek felé. Rajta keresztül a Szentlélek szabadon fújdogál a világba. Az Istennel élő ember épp ezért egyedül formailag válhat magányossá. S ez nem számít. Ahogy az alkotó ember magánya is csak formai magány, de tartalmában épp az ellenkezője, az imádkozó embernek is a magányos fa lehetne a jelképe, ahogy gyökerével a földben áll, s leveleivel ki-be lélegzi a világot.
Divatszó lett a magány, s ez mindenesetre jelzi, hol kell a ma keresztényének vigyáznia, miből kell korszerű vizsgát tennie. Magányból. Abból, hogy magányában hogyan tud minél mélyebb, minél élőbb és állandóbb kapcsolatot teremteni Istennel. Magányból kell vizsgáznia és az emberek, a világ felé való nyitottságból, mely lényegében a „jó magányosság” ellenpróbája, ikertestvére.
A magány Istene a nyitott lelkek jutalma.

Pilinszky János: Magány, magányosság, egyedül
(Új Ember, 1962. május 6.)

Hamvas Béla: Direkt morál és rossz lelkiismeret -részlet

“Aki alkalmazkodik, él, az élet akármilyen koszos, a javakat eléri, ha rossz lelkiismerettel is, a többivel együtt van. Aki nem alkalmazkodik, akár undorból, akár más okból, a közösségből ki van zárva, absztrakt dialógusban, csak mint ellenfél és vádló. Aki behódol, az alkalmazkodásban lényét feladja és végül elveszíti. Aki nem hódol be, lényét megtartja, de nem tud vele mit kezdeni, mert egyedül áll. Valaki vagy él, és az élet ára a beszennyeződés, vagy nem akar beszennyeződni, de akkor az életről kénytelen lemondani. Ez a direkt morál és a rossz lelkiismeret.

A forradalmár azt hiszi, mert valaki nyomorult, az igazság csak az ő oldalán lehet. De abban a pillanatban, amikor a forradalmár a világot elfoglalja és berendezkedik, a javakat azonnal birtokba veszi és védeni kezdi, a rossz lekiismeret benne máris felébred, és a direkt morált tüstént provokálja. Ha a forradalmár hatalomhoz jut, a világnak tüstént behódol, és kezdődik az egész előlről.

A direkt morál inkább őrület. Nincs megalázóbb, mint elviselni, hogy a behódolás virtuóz élettechnikával miként fut be nagy pályát, és miként teszi kezét az élet javaira, és miképpen foglalja el az élet helyét, mintha az egész az övé lenne, és vesz részt abból, amiből mindenki más kizárt. Abban, aki ez ellen nem tud kellőképpen védekezni, tízezer inkarnációra való méreg gyűlik össze. A bosszú. A bosszú, mondja Nietzsche, az akarat tiltakozása az idő ellen. Minden mártír gondolja meg jól, vajon nem a bosszú, amely benne dolgozik?

A behódolás az embert eredeti akaratából kivetkőzteti, és az élet eredményét kompromittálja. De aki nem hódol be és nem alkalmazkodik, tiszta lekiismeretét fenntartja és intaktságát megőrzi és a direkt morálban áll, az a bosszú angyalává lesz.”

Hamvas Béla: Patmosz I.

Zágon István: Az anya meg a szülő

Ez a két fogalom alapjában véve ugyanazt jelenti. De azért valahogy mégse ugyanaz. Olyan különbség van köztük, mint – hogy is magyarázzam csak ezt –, mint amikor az ember azt mondja: állam, meg azt mondja: haza. A hazáért élek és halok, az államnak adót fizetek. És annak ellenére, hogy adót fizetni lényegesen könnyebb, mint meghalni, csodálatosképpen mégis rengeteg emberről hallottam, aki lelkes örömmel halt volna meg a hazáért, de soha senkiről nem hallottam, aki lelkes örömmel fizetett volna adót. Hát, így vagyunk valahogy az anyával meg a szülővel is. A szülő hivatalos kifejezés – az anya magánjellegű. A szülő minden, ami értelmet jelent, erőt és kötelességet – az anya pedig minden, ami érzelem, áldozat és a leggyönyörűbb gyengédség a világon. Az anya meg a szülő is ember. De ennek az egy embernek egész más tulajdonságai nyilvánulnak meg a szülőben, mint az anyában. Aki a harmadik szobából, csukott ajtókon át is meghallja, hogy a hathetes kislánya sír, az az anya. Aki szeretne azonnal berohanni hozzá, és egy kis jó langyos tejecskével elcsitítani azt a kis ártatlankámat – az is az anya. Aki be is rohan hozzá, kibontja, megnézi, vízteleníti, de soron kívül egyetlen korty anyanektárt se juttat neki, hanem szigorúan alkalmazkodik az orvosilag előírt étrendhez – az már a szülő. Akinek majd a szíve szakad ki, amikor a gyereknek fogzási fájdalmai vannak – az az anya. De aki csukamájolajat ad neki, hogy mennél hamarabb jöjjön ki mennél több foga – az már megint a szülő. Általában: aki képes arra, hogy a saját, önszülött gyermekének beadja a csukamájolajat, azt a szörnyű, dohosan csúszós, ízetlen és mégis elbírhatatlan ízű kotyvalékot – az nem is lehet anya. Az csak szülő lehet. Aki azonban ugyanakkor képes arra, hogy azt mondja: gyönyörű, jaj de jó, jaj, de finom, és hősies elszántsággal a szívében, de háborgó indulatokkal a gyomrában maga is kóstolja azt a veszekedett csukamájolajat – az nem a szülő, kérem. Az már megint az anya. Aki büszke arra, hogy az ő gyermeke már olyan nagy kisfiú, hogy az idén már az első osztályba iratkozik – az a szülő. De az, ki az iskola megnyitásának napján sírva kíséri el a gyereket abba a tiszteletreméltó épületbe, és amikor először engedi be a többi gyerek közé, akkor úgy érzi, mintha a fia Dániel lenne, aki most lép be az oroszlánbarlangba – az már megint az anya. Aki nappal megbünteti a gyereket, mert elszaggatta a nadrágját – az a szülő. De aki a kis nadrágot éjjel könnyes mosollyal foltozza meg – az az anya. Aki azt mondja: haszontalan kölyök, már megint nem tanulsz? – az a szülő. De aki fűnek-fának keservesen panaszkodik, hogy annak a szegény gyereknek, mennyi rengeteget kell tanulni – az már megint az anya. Aki a kamasz fiát tánciskolába viszi – az a szülő. Aki büszkén figyeli, hogy az a haszontalan kölyök milyen ügyesen teszi már a szépet annak vagy annak a kislánynak – az még mindig a szülő. De aki ugyanakkor nagyokat nyel, mert úgy érzi, hogy most kezdik tőle elszakítani lelkétől keletkezett magzatát, és tulajdonképpen legjobban szeretné a fia táncpartnerét, azt a kacér, kis szőke démonnövedéket megpofozni – az már megint az anya. És mégis: az anyából lesz a jó anyós, a szülőből a rossz. Amely anyósi állapot tart mindaddig, amíg meg nem születik az első unoka. És akkor valami egész váratlan és meglepő dolog fog történni. Eltűnik a szülő, eltűnik az anya. Vagy mondjuk inkább: a kettő összeolvad, és nagymama lesz belőle. De ez a nagymama se az anyára nem hasonlít, se a szülőre. Annyira nem, hogy állandóan hadilábon áll mind a kettővel. A szülőt ridegnek tartja, az anyát túlzónak, és csak egyvalakivel azonosítja magát teljesen és százszázalékosan: a gyerekkel. Mintha soha nem lett volna szülő, és soha nem lett volna anya. Mintha így született volna, ötvenegynéhány esztendős korában, egyenesen nagymamának.

Az önigazolásról I.

La Fontaine: A róka és a szőlő


Róka koma a szőlőhegyre tartott.
A farkas megkérdezte: „Mit akarsz ott?”
Felelt a róka: „A tyúkpecsenye
Után jólesnék egy kis csemege.”
És ment. A szőlőben a lugasok
Léceiről dúsan lógott a sok
Finom fürt. Rókánk lábujjhegyre állva
Ágaskodott utánunk, de hiába:
nem érte el, s búsan elkullogott.


Az első, akivel találkozott,
a farkas volt; így hunyorgott feléje:
„Nos, ízlett?”
– „Mi?” – „A csemege!”
– „Miféle csemege?”
– „ Hát a szőlő!”
– „Ja vagy úgy?
Nem kellett. Utálom a savanyút.”

(Rónay György feldolgozása)